Napóka meséi – részlet

RÖMI

azaz Rövid Mesék Ideje

Hogyan tanult meg a ló csellózni

A mai mesém arról szól, hogyan tanult meg a ló csellózni.

      Sehogy!

      Ezért nem is tud a ló csellózni még ma sem!

A Világvége

 Az emlékezet kósza szálai messzire, nagyon messzire nyúlnak a múlt szövetében. Ez a történet is sok-sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor a földet még gonosz erők uralták. Háborúztak, öldökölték egymást, és szívükben lassan elhalt minden szeretet. Megelégelve a sok borzalmat, amit lakói elkövettek, a föld egyszer csak kettéhasadt. A két rész közötti űrt áthatolhatatlan, sűrű sötétség töltötte meg, amelyen ember fia át nem juthatott.

      Itt, a Világvégén éldegélt Mamóka és megőszült, vén lova, Farakás. Kis házuk a sötétség határán álldogált, éppen hogy csak bele nem veszett a végtelen semmibe.

      Mamóka az egyik nap gyereksírásra ébredt. A hang egy aprócska kisfiútól eredt, akit egy kosárba rejtve talált az ajtó előtt.

      Mamóka gondozásba vette a csöppséget, akit Timótnak nevezett el.

      Boldogságban és szeretetben éltek éveken át. Ahogy nődögélt, Timót egyre gyakrabban látogatta meg a vén paripát, Farakást. Fésülgette megfakult szőrét, és ápolta amikor betegeskedett. A többi idejében viszont csak üldögélt a falként meredő sötétség határán, és merengett a távoli, láthatatlan világról.

      – Ha felnövök, nekiindulok és átlovagolok a túloldalra! – ábrándozott.

      Mamóka azonban óva intette. – Dehogy mész, te gyerek! Láttam én már vagy száz vitézt, aki megkísértette a lehetetlent. Csillogó vértezetben, pompás harci mének hátán vágtattak bele a semmibe, de bizony egy sem tért vissza! Homályos jóslatok suttognak ugyan egy ezüst paripán érkező, arany hajú ifjúról, aki majd átkel a sötéten, hogy egyesítse a föld két világát. De mindez csak mese! Nehogy higgy a bolond szavaknak!

      Teltek, múltak az évek s Timót beletörődni látszott abba, hogy a világ két része között nincs átjárás. Örökkön örökké létezőnek ítéltetett a köztük lévő komor sötétség.

      Mamóka az egyik hajnalon szokatlan kopogásra ébredt. Háza elé kiszaladva megrökönyödve látta, amint Timóttal a hátán a vén Farakás utolsó erejét összeszedve vágtat neki a megdermedt sötétség ködbe vesző falának.

      A hajnal ebben a pillanatban törte át a felhők bástyáit. Semmiből jött fényével egy pillanat alatt utolérte a vakmerő lovast. Arany koronával ékesítette Timót szőke fürtjeit, és ezüst bársonnyal borította be az öreg hátasló, Farakás őszülő testét.

      Mamóka ekkor értette meg, hogy a jövendölésben megénekelt ifjú vitéz és paripája nem más, mint Timót és Farakás.

      Sok-sok emberöltő telt el azóta, hogy a föld sebe begyógyult. A Világvégét kisöpörte az emberek fejéből a feledés, csak a mesék tengeréből meríti elő néha az emlékezet.

      Ne feledjétek hát e régi történetet, hogy hatalomra törve a gonoszság nehogy újra rossz irányba forgathassa a sors kerekét!