Galaxisok háborúja – részlet

A Galaxisok Háborúja háromszáz éves békeidőszaknak vetett véget az Egységes Időszámítás (eisz.) 201. évében,  amikor a Darion Öv, az Ollend Kettős Csillagok és a Noon Galaxis kilépett a Kormoran Köztársaság laza, demokratikus kötelékéből, és Szabad Galaxisok Szövetsége néven megalkotta saját unióját. Az Elszakadást  tucatnyi erőszakos összetűzés előzte meg, amelyek végül egy hosszan elhúzódó háborúhoz vezettek.  A véget nem érő csaták színhelye hamarosan a Köztársaság és a Szövetség között elterülő több ezer kilométer mély Khan-öv aszteroidasávjára korlátozódott. A Galaxisok Háborúja alatt így a két unió zavartalanul, a polgári lakosság számára békés körülményeket teremtve építhette saját birodalmát, készülve a mindent eldöntő Végső Összecsapásra.

Az első ütközet

Az irányítóteremre egyetlen, tömör monolitként nehezedett a csend. Háborús filmek kavarogtak a fejemben, amelyekben a tengeralattjáró személyzete teljes némaságban, lélegzetvisszafojtva várja, hogy az őket kereső ellenséges romboló elhaladjon fölöttük.

Az űrben persze nincs szükség ilyen némaságra. Mi mégis visszafojtott lélegzettel, feszülten figyeltük, ahogy a Cambridge osztályú Attica nehézcirkáló lassan, alig-alig mozdulva tolja elő az orrát a közeli aszteroida mögül. Bolygófingnyi távolságból – jegyezte meg Ballon, a fegyvermesterünk a tőle megszokott közönséges, de érzékletes stílusban.

Saját cirkálónk, a Minerva is egy aprócska égitest mögött rejtőzött, amely a Khan-öv külső részén kóborolt többezer társával együtt. A kisbolygó társaságában vánszorogtunk az elliptikus pályán, gondosan ügyelve, hogy az ellenség szemszögéből nézve sose mutassunk többet a Kallyn-törvény által megállapított 3 %-os láthatóságnál. Ez a fémekből felépülő aszteroidák méretéhez viszonyított legnagyobb arányszám, amely ebből a távolságból még elrejti a hajót, és a közeli műszerek sem tudnak beazonosítani mást, csak egy apró égitest egységes tömbjét.

Vártunk.

Kiküldött szondáink egyike éppen az Atticát eltakaró aszteroidán tanyázott, így már messziről láttuk, ahogy a fenyegető külsejű cirkáló óvatosan lopakodik a takarásban. Jellegzetes, madárszárnyakra emlékeztető tűzvetői csapásra éhesen meredeztek a hajó oldalán. Úgy settenkedett felénk, mintha tudta volna, hol várunk rá, pedig nyilvánvaló volt, hogy erről semmilyen információja nem lehet.

Már egy teljes óránk telt el így, tökéletes mozdulatlanságban. A cirkáló útvonalát követve figyeltük, hogyan sodorja felénk a végzete…

A szonda képe nélkül mi is csak vakon vártuk volna, amíg a hajó elő nem bukkan a kisbolygó mögül, áttörve a 3 %-os, bűvös határt. Előnyünk tudatában azonban izgalommal vártuk, hogy végre végzetes csapást mérhessünk a cirkálóra. Még néhány méter, és az Attica hegyes, cápára emlékeztető orra tökéletes célpont lesz az elpusztításához.

Iringó, mindig magabiztos elemzőnk olyan meredten bámulta monitorát, mintha ezen múlna a támadás sikere. A radaron természetesen semmit sem látott, hiszen az Attica még bőven a 3 %-on belül lopózkodott, csak a szonda alacsony felbontású, ezúttal mégis mindent jelentő képére hagyatkozhatott. Fegyvermesterünk, Ballon ujjai fehéren feszültek a rakétavető botkormányán, készen arra, hogy lecsapjanak a kioldógombra. A fegyverkészletből már kiválasztotta a rövid hatótávú, de annál pusztítóbb sáskarajt, amely ebből a közelségből ezer apró sebet ejtve lyuggatja szét az ellenséges hajótestet. A folytatás már csak rutinfeladat lesz…

– Halihó, Minerva, látlak benneteket! – Danka hangja robbanásként hasított a csöndbe. – Az én negyedem üres, máshol kell rejtőzniük!

A teremben lévők egy emberként szisszentek fel. Az apró űrsikló, a Héra képe már látható volt Iringó mátrixernyőjén, ahogy elképesztő sebességgel szeli át a köztünk lévő, egyelőre még tekintélyes távolságot.

– Az istenit! – dühöngött Ballon, aki úgy érezte, Danka elárulta helyzetünket pusztán azzal, hogy megtörte a csendet, pedig hát az ellenség nem tudta lehallgatni a kommunikációnkat.

– Nem számít! – suttogta Iringó, de látszólagos nyugalmának ellentmondott, hogy sörteszerű hajának minden szála az égnek állt. – Ebből még nem tudták meg, hol vagyunk!

– De elriaszthatja őket – dünnyögött Alfréd, korpulens első pilótánk. – Hiszen látják a siklót. Az irányából sejthetik, hogy merrefelé vagyunk!

Mielőtt tovább tárgyalhattuk volna az esélyeket, az Attica mögül hirtelen ijesztő sebességgel vágódott elő űrsiklója, az Artemisz. Úgy csapódott bele az űr sötétjébe, mint denevér az áldozatára. Fel sem eszmélhettünk, és már három torpedót eresztett útjára abban a pillanatban, amint előttünk termett. Ehhez alig két másodpercre volt szüksége – ám nem volt időnk bámulattal adózni annak a gyorsaságnak, amire ezek az apró űrszöcskék képesek.

– Hálót! – bömböltem, de ekkorra már Doktor, a hajó védelmét irányító másodpilóta, aki messze a legjobb reflexszel rendelkezett az egész flottában, kioldotta a védőernyőt, amit többszáz fénylő rovarhoz hasonló, érintésre robbanó, apró bomba alkotott. Irányított védekezésre nem volt idő, így a teljes hajótest körül szétszórta a poloskákat – ahogy a flottában becézték őket. Jónéhányuk azonnal összeütközött a rejtekünket adó aszteroida felszínével, s mint utólag kielemeztük, ez volt a szerencsénk. Két torpedó fennakadt ugyan a hálón, amiket apró darabokra szórtak szét poloskáink, ám a harmadik háborítatlanul folytatta útját a Minerva felé. A tüzijátékszerű fényektől megvilágított hajót azonban a poloskák robbanásai olyan erővel taszították el a rejtekünket nyújtó kisbolygótól, hogy a harmadik torpedó cél tévesztve száguldott el közöttünk.

Ballon eközben elengedte a sáskarajt, tudván, hogy nem lesz több esélye megbosszulni a Minerva elleni támadást. Arra számított, hogy az elbizakodott Attica talán előbújik fedezékéből, hogy befejezze az időközben álcázó üzemmódba menekült sikló által megkezdett munkát, s egyenesen belerohan a végzetébe. Ám a cirkáló nem tette meg nekünk ezt a szívességet.

– Páncéltörő az Artemiszre! – csattantam fel idegesen, mert fölöslegesnek tartottam Ballon önálló akcióját. A siklót kellett volna megsorozni, nem a cirkálót. A szöcske típusú siklók váratlan, nagy távolságú szökellésekre képesek, ám az ugrás után sebezhetők, mert pár másodpercig nem mozdulhatnak el a helyükről. Ilyenkor kell azonnal visszavágni, és megsemmisíteni őket!

Az Artemisz a torpedók elengedésekor rögtön álcázó üzemmódba menekült, de tudtuk, hogy még mindig ugyanott kell lennie, ahova az ugrás repítette. De már elkéstünk. A sáskákkal elherdáltuk a megfelelő pillanatot. Hiába ugattak fel gépágyúink, közben eltelt annyi idő, hogy a sikló újra ugrani tudott, és csak a hűlt helyét lyuggatták szét lövedékeink. Ballon arcán láttam a szégyenkezést: rájött, hogy hibázott.

Danka azonnal az Atticát álcázó aszteroida mögé csapódott, hogy megtámadja a cirkálót. Ám az Attica közben kihátrált a kisbolygó mögül, és a többi aszteroida takarásában menekülőre fogta. A Héra már csak a hűlt helyét találta.

Nagyot sóhajtottam. Hosszú, veszélyes játék kezdődik… Az aszteroidákat kerülgető bújócska során bizony könnyen beleszaladhatunk egy váratlan pofonba.